Nagyon sokáig őrlődtem, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, és ha már megírom, akkor mennyit áruljak el, vagy milyen mélységekig menjek bele a részletekbe. Egyrészt rengeteg dolog van, amit ki kell adnom magamból, másrészt viszont az életemnek ezen részét borzasztóan bensőségesnek érzem. De azt is tudom, hogy ha nem tárok fel belőle kicsit, akkor biztosan nem lesz egészen érthető amit mondani akarok, és abszolút semmi értelme az egész firkálmánynak.
Két héttel ezelőtt véget ért a hét éves párkapcsolatom. Nem, nem írtam el, tényleg hét évről beszélünk - két hét híján. Aki volt már életében igazán szerelmes, úgy gondolom ennyiből már érti, hogy mitől vagyok most darabokra esve, és miért esik nehezemre egy ideje még a levegővétel is.
Nem tudom megfogalmazni igazából, hogy mit jelentett ő nekem, vagy hogy milyen szinten változtatta meg az életemet, mert ez tényleg leírhatatlan. Ez köztünk az a bizonyos - a másik ablakán bemászós, szakadó esőben egymás felé futós, összeborulós, kétszázzal ver a szívem ha a közelemben vagy érzésű, mindenben az első, gyertyás-összebújós-zenehallgatós-egymás tekintetében elveszős, érted mindent megtennék, éjszakákat őszintén átbeszélgetős, közös érdeklődési körös, sok ezer szálon összekötős, szenvedélyes, hét éven keresztül ezer fokon égő, netán pislákoló, parázsló de soha ki nem alvó, lelkileg összekapcsolódó, te vagy az igazi és veled akarom leélni az életemet - típusú nagybetűs SZERELEM volt. Amiről más idézeteket olvas, vagy papírkötésű ponyvákat, és amire egész életében az emberek 80 százaléka áhítozik. Én 14 évesen megtaláltam, és most minden arra mutat, hogy elveszítettem.
Most pedig nem tudom hogyan tovább. A fejem még mindig kótyagos, annyi gondolatom van, hogy nemhogy rendet nem tudok köztük teremteni, de még csak fel sem tudom fogni az összeset. Egyelőre nem hiszem még el, nem tudom megemészteni, nem tudok ezzel mit kezdeni. Fogalmam sincs merre induljak ezután, mi legyek a következő lépés, mit csináljak most az életemmel... Valahogy elvesztem ebben az egészben.
Tudom, most valami gyenge, férfi nélkül kétségbeesett és szánalmas nő benyomását keltem, pedig nem tartom magamat annak. Mindig megvolt a saját életem, a saját céljaim, saját hobbik, elfoglaltság... soha nem kellett senki, hogy megmondja mit csináljak, célirányosan meneteltem mindig előre, és mindig is buta dolognak tartottam, amikor valaki egyetlen emberre építette az életét, nem voltak mellette barátai, vagy semmi, ami lekötötte volna, mert az ő világának közepét a párja képezte, és csak ő. Én nem vagyok, soha nem is voltam ilyen ember, most mégis hatalmas szemekkel pislogok a világra, hogy ugyan jöjjön már valaki, és mondja már meg mit kezdjek magammal, mert nekem bizony ötletem sincs. Úgy érzem, hogy az egyik legfontosabb összetevője veszett most el az életemnek, egy pótolhatatlan és nélkülözhetetlen darab.
Pedig vannak álmaim, céljaim, szerető családom, remek barátaim és ez egy olyan biztonsági háló, ami abszolút nem elhanyagolható, és nagyon nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen háttérrel rendelkezem, én mégsem tudom még felfogni a jelentőségét. Egyelőre csak a veszteséget érzem, és azt, hogy minden egyes nap meg kell küzdenem a démonaimmal, és minden egyes napon át kell vergődjem magam, csak azért, hogy másnap újra ezzel az ürességgel ébredjek fel.
Hogyan teszed túl magadat valakin, aki nem csak a szerelmed volt 7 éven át, de a legjobb barátod, a lelki társad, a családod tagja, és akiből az erődet merítetted újra és újra? Aki minden nehéz és katartikus pillanatodban ott állt melletted, fogta a kezedet és simogatta a buksidat, hogy "jólvan cica, ezen is túl vagy, tudtam én, hogy megcsinálod". Hogyan lépsz tovább?
Rengeteg a kérdés, és nincsen rájuk válasz. Ez egy nagyon hosszú és keserves folyamat kezdete, ezzel tisztában vagyok. Azzal is, hogy senki nem fogja megoldani a gondjaimat, saját magamon kell erőt vennem, és elindulni előre, ahogy mindig is szoktam. De borzasztó nehezen fogom tudni megállni, hogy ne pislogjak állandóan hátrafelé...
Nem tudom megfogalmazni igazából, hogy mit jelentett ő nekem, vagy hogy milyen szinten változtatta meg az életemet, mert ez tényleg leírhatatlan. Ez köztünk az a bizonyos - a másik ablakán bemászós, szakadó esőben egymás felé futós, összeborulós, kétszázzal ver a szívem ha a közelemben vagy érzésű, mindenben az első, gyertyás-összebújós-zenehallgatós-egymás tekintetében elveszős, érted mindent megtennék, éjszakákat őszintén átbeszélgetős, közös érdeklődési körös, sok ezer szálon összekötős, szenvedélyes, hét éven keresztül ezer fokon égő, netán pislákoló, parázsló de soha ki nem alvó, lelkileg összekapcsolódó, te vagy az igazi és veled akarom leélni az életemet - típusú nagybetűs SZERELEM volt. Amiről más idézeteket olvas, vagy papírkötésű ponyvákat, és amire egész életében az emberek 80 százaléka áhítozik. Én 14 évesen megtaláltam, és most minden arra mutat, hogy elveszítettem.
Most pedig nem tudom hogyan tovább. A fejem még mindig kótyagos, annyi gondolatom van, hogy nemhogy rendet nem tudok köztük teremteni, de még csak fel sem tudom fogni az összeset. Egyelőre nem hiszem még el, nem tudom megemészteni, nem tudok ezzel mit kezdeni. Fogalmam sincs merre induljak ezután, mi legyek a következő lépés, mit csináljak most az életemmel... Valahogy elvesztem ebben az egészben.
Tudom, most valami gyenge, férfi nélkül kétségbeesett és szánalmas nő benyomását keltem, pedig nem tartom magamat annak. Mindig megvolt a saját életem, a saját céljaim, saját hobbik, elfoglaltság... soha nem kellett senki, hogy megmondja mit csináljak, célirányosan meneteltem mindig előre, és mindig is buta dolognak tartottam, amikor valaki egyetlen emberre építette az életét, nem voltak mellette barátai, vagy semmi, ami lekötötte volna, mert az ő világának közepét a párja képezte, és csak ő. Én nem vagyok, soha nem is voltam ilyen ember, most mégis hatalmas szemekkel pislogok a világra, hogy ugyan jöjjön már valaki, és mondja már meg mit kezdjek magammal, mert nekem bizony ötletem sincs. Úgy érzem, hogy az egyik legfontosabb összetevője veszett most el az életemnek, egy pótolhatatlan és nélkülözhetetlen darab.
Pedig vannak álmaim, céljaim, szerető családom, remek barátaim és ez egy olyan biztonsági háló, ami abszolút nem elhanyagolható, és nagyon nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen háttérrel rendelkezem, én mégsem tudom még felfogni a jelentőségét. Egyelőre csak a veszteséget érzem, és azt, hogy minden egyes nap meg kell küzdenem a démonaimmal, és minden egyes napon át kell vergődjem magam, csak azért, hogy másnap újra ezzel az ürességgel ébredjek fel.
Hogyan teszed túl magadat valakin, aki nem csak a szerelmed volt 7 éven át, de a legjobb barátod, a lelki társad, a családod tagja, és akiből az erődet merítetted újra és újra? Aki minden nehéz és katartikus pillanatodban ott állt melletted, fogta a kezedet és simogatta a buksidat, hogy "jólvan cica, ezen is túl vagy, tudtam én, hogy megcsinálod". Hogyan lépsz tovább?
Rengeteg a kérdés, és nincsen rájuk válasz. Ez egy nagyon hosszú és keserves folyamat kezdete, ezzel tisztában vagyok. Azzal is, hogy senki nem fogja megoldani a gondjaimat, saját magamon kell erőt vennem, és elindulni előre, ahogy mindig is szoktam. De borzasztó nehezen fogom tudni megállni, hogy ne pislogjak állandóan hátrafelé...